Alábbi cikkünkben egy pedagógus mondja el tapasztalatait azzal kapcsolatban, hogy a különböző valóság-show-k milyen hatással vannak a gyerekekre. Érdemes-e eltiltani őket e műsoroktól vagy éppen ellenkezőleg? Megoldás lehet-e, ha együtt nézzük és beszéljük meg gyerekeinkkel a tv-ben látottakat? Mit tehet ilyenkor a szülő, a pedagógus?Várjuk észrevételeiket.

"Nem tudom, mit tegyek, mit tehetek tizedik évfolyamos osztályomban a Big Brother- és a ValóVilág-őrület megfékezéséért. Számomra véletlenül derült ki, hogy a diákok az internetezés gyakorlásának idején a két kereskedelmi televízió játékát, illetve játékosait figyelik, a beszélgetési téma pedig szinte csak Popey, Bálint, Renato és Évi, valamint Oki, Majka, Györgyi meg a többiek körül forog, percre pontosan ismerik Zsanett és Szabi szerelmének legújabb epizódját, azt, mikor kívánta meg a latin bika, Renato Évit, és Oki mikor és hogyan csillapította csődörétvágyát. Azelőtt is voltak iskolánkban problémák, a fiúkat többször kaptuk azon, hogy meztelen lányokat, szex-jeleneteket nézegetnek a világhálón, amit az igazgató fellépésére végül is sikerült visszaszorítani. Mert ebben partnerek voltak a szülők is. De ez most más: a diákok olyan hétköznapi fiatalokat látnak a képernyőn, mint amilyenek ők maguk is.
A gond nem is ezzel van, hanem azzal a fajta új értékmintával, amit ezek a tévécsatornák közvetítenek: elhitetik a gyerekekkel, hogy munka nélkül, különösebb tehetség nélkül is kiválóan lehet érvényesülni. A televízió a legjelentéktelenebb emberből is képes sztárt csinálni a nagy mágus, a pénz bűvöletében. Ráadásul az a fajta szellem, vagy pontosabban szellemtelenség, az ocsmány beszéd, a szexuális szabadosság, amit a fiatalok látnak, mind-mind a nevelés ellen hatnak. Ez persze, az én véleményem és még jó néhányunké a csaknem negyven fős tantestületből, de igencsak megoszlik a vélemény erről a témáról. Főként a fiatalabbak látják úgy, "ez van, ezt kell szeretni", azaz az iskolának ehhez kell igazodnia. Egyik kis kolléganőm egyenesen azt javasolta, hogy a gyerekekkel dolgoztassuk fel a helyi iskolatévében, illetve az iskolaújságban e témát. Mert ő úgy látja, azok a fiatalok ott, a tévében akár lehetnének a mi diákjaink is, de olyan emberi tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek figyelemreméltóak: merik vállalni gyengeségeiket, hibáikat, önmagukat. S ezt akár saját pedagógiai gyakorlatunkban is felhasználhatjuk. Ez végképp megosztotta a tantestületet. Én is úgy gondolom, még csak ez hiányzik! A gyerekek házi feladatként otthon is ezt nézhetnék, amikor amúgy sem tanulnak! Súlyosbítja a dolgot, hogy a kolléganő maga mellé állította a szülőket, akik maguk is megszállottan nézik ezeket a műsorokat.
Nem vagyok szemellenzős, de amikor amúgy is fékezhetetlenek a gyerekek, nem hiszem, hogy segíthetünk azzal, ha a gyeplőt közéjük dobjuk azzal a felkiáltással, hogy "hát akkor tomboljatok!" Nagyon aggódom, hová süllyedhet még az iskola?! Kérem, írja meg, Ön hogyan látja ezt a problémát? És egyáltalán, mit lehet tenni ebben a helyzetben?"
Üdvözlettel: Szné Hajdú Katalin, Debrecen