Magyarországon eddig is nagy népszerûségnek örvendtek a különféle kandi kamera sorozatok, mint a Kész átverés show vagy a Csíííz. Amerikában immáron tíz éve futnak reality show-k, amelyekbõl a magyar közönség elõször a via Sat-on bemutatott Bár címû sorozatban kaphatott ízelítõt. Az elsõ valóság show-t az MTV készítette. A Real Word-be hét, 18 és 22 év közötti vidéki pályakezdõt választottak ki, akik számára egy közös lakást biztosítottak, de az élethez szükséges dolgokat a szereplõknek kell megszerezniük, például a munkát. A nézõk hosszú heteken keresztül kísérhették figyelemmel, hogyan köttetnek közöttük barátságok, bontakoznak ki szerelmek, érik õket csalódások, miként élnek meg szenvedést, elutasítást. A kukkolós, valós élethelyzetekben és valós szereplõkkel, „élesben” felvett tévémûsorok leghíresebb darabja az elõször Hollandiában útjára indított Big Brother lett, amely fõként Németországban vált sikeressé. Ebben a közönség szavazatai alapján egy ember minden nap kiesett az összeválogatott társaságból, s aki végül megmaradt, magas jutalmat, és persze hírnevet kapott. Azonban csak három percig tartott a hírnév, a valóságshow-k szereplõi közül eddig még senki sem maradt reflektorfényben.

 

Philip Zimbardo szociálpszichológus szerint a valóság tévé fõ ereje abban rejlik, hogy kihasználja azt az emberi kíváncsiságot, amely mindannyiunkban ott szunnyad: meglesni mások magánéletének nehéz vagy intim pillanatait úgy, hogy mi magunk láthatatlanok maradunk. S minthogy ez így van, a meglesett valóság a 90-es években hatalmas sikert aratott. A társadalmi szervezetek azonban már ekkor figyelmeztettek, hogy az ilyen produkcióknak nem lesz feltétlenül jó vége. Hiszen ha valakibõl egy kamera csinál sztárt vagy példaképet, az torz társadalmi énképet fest a fiatalok számára, ami rendkívül káros lehet a jövõre nézve.

 

Túlélõ show

 

Miután az Újvilágban egy idõ után már nem vonzott elég nézõt a hétköznapi élethelyzetekbe való bepillantás lehetõsége, továbbfejlesztették a mûfajt: kitalálták a Túlélõ (Survivor) címû mûsort, melyben már nemcsak az idegeket, hanem a fizikumot is próbára teszik. Ebben a szereplõk már egymás vetélytársai: 1 milliós fõdíjért küzdenek meg egymással. Egy játékban 16 szereplõ töltött el 39 napot egy Kínától délre esõ lakatlan szigeten, ahol a TV stáb megközelítése a játékból való automatikus kizárást vonta maga után. A játékosoknak napi küzdelmet folytattak a hõség ellen, maguk építették házikójukat, sõt, élelmükrõl is maguk gondoskodtak. Mindezek mellett spontán kihívásokkal is szembe kellett nézniük (vagy inkább a „nagy testvér” sütött ki számukra meglepetéseket…). A „létfenntartási” harcban a sikeres játékosok mindig kaptak valami apró ajándékot, ami megkönnyítette életüket: egy üveg hideg sört, párnát, stb. De a fifika csak ezután következett: harmadnaponként a játékosok titkos szavazással hazaküldhettek egy embert. 38 nap elteltével, amikor már csak ketten maradtak, visszatért a legutoljára kizárt hét ember és eldöntötte, hogy ki érdemli az egy millió dolláros jutalmat. A játék az elmúlt évek legnépszerûbb amerikai mûsorává vált, immár a harmadik szériát forgatják, ezúttal Kenyában.

 

HR szakember a gyõztes

 

A kíváncsi nézõk online is követhették a sorozat fordulatait, részt vehettek a szavazásokban, telefonálhattak a televízióba és pezsgõ viták részesei lehettek. Nem utolsó sorban megismerkedhettek a játékosokkal, akik - egyesével, a kiesés sorrendjében - hosszú interjúkban adtak számot élményeikrõl. Végül mindenki megismerhette a játszma gyõztesét is: Richardot, a Túlélõt. Richard 39 éves, Rhode Islandon él örökbefogadott fiával, és vállalati tréner, humán tanácsadó. Olyan témákban tart elõadásokat, mint konfliktuskezelés, hatékony vezetés és együttmûködés. Emellett kipróbált sok munkakört, többek között volt bárpultos és autókereskedõ.

 

A nyertes startégia

 

A túlélõ játék nyertes stratégiájához meglehetõsen különbözõ társas készségek szükségeltetnek: a játszma elején a kooperáció, a csoportérdekkel való azonosulás a feladat. Késõbb kisebb érdekcsoportokba tömörülés következik, majd a saját szövetségesek félrevezetése, vagyis az önérdek érvényesítése a célkitûzés elérése érdekében. A pszichológiában machiavellizmusnak nevezett fogalom jól fedi azt a játékban sikeres személyiségvonást, mely szerint valaki tökéletesen tudja manipulálni társait saját céljai érdekében.

 

Vajon tényleg ez lenne a valóság?

 

Valójában azok a lélektani drámák, amelyek a televízió szerkesztõi által összevágott napi egy-két órás mûsorban láthatóak, a valóságostól igen eltérõ körülmények között zajlanak. A játékosok végig tudatában vannak a kamerák jelenlétének, a nézõk mégis azt gondolják, hogy a szereplõk valódi érzelmeit, félelmeit látják. Nem látják a játékmezõ perifériáját, a kamerákat, filmezõ stábot, felszerelést, és abban az illúzióban ringatják magukat, hogy fontos felfedezéseket tesznek az emberi természetrõl. A mûsoridõbe beillesztett néhány órás összefoglaló - ami alapján sokan véleményt formálnak - leginkább a hangzatos, rituális szavazások, látványos versengések, magamutogató feltárulkozások képsorai.

 

Human Zoo

 

Zimbardo egy olyan sorozat bemutatását tervezi, amely a valóság tévé elemeit használja fel, címe Human Zoo (Emberi állatkert). Terve nagy viharokat keltett a szociálpszichológusok körében, és többek szerint etikailag meglehetõsen kényes témához nyúlt a neves professzor. Zimbardo - bár a New Scientist számára adott interjújában vegyes érzelmekkel beszél a reality TV-rõl, bizonyos részeirõl határozott ellenszenvvel nyilatkozik, mégis hangsúlyozza, hogy a valóság kísérletek rengeteg kiaknázatlan tudományos lehetõséget rejtenek magukban. A Human Zoo célja nem a közönség szórakoztatása, hanem a nevelése lenne, és szereplõi sem minél érdekesebb, szélsõségekbe hajló egyéniségek lennének, hanem az átlagos, hétköznapi emberek. Az élethelyzetek sem különleges, megalázó, abszurd szituációk lennének, hanem mindennapos, tipikus helyzetek.

 

Zimbardo elképzelése szerint Angliának különbözõ területeirõl költözne össze néhány idegen. Megismerkednek egymással, az elsõ nap ezzel telik. A nézõk megfigyelhetik, hogy mindannyian a legjobb énjüket szeretnék bemutatni - ez a nap a benyomáskeltés és benyomásszerzés ideje. Eközben a helyszínt figyelemmel kísérõ szakértõk magyarázzák, értelmezik a történteket, megpróbálják megjósolni, hogy kik kötnek majd barátságot és kik között lesz feszült a viszony, kik lesznek népszerûek s kikre fog lesújtani a nézõk közönye. Késõbb a résztvevõket két csoportra osztják. Itt azt lehet megfigyelni, hogy miként alakul ki a csoporthoz tartozás érzése, megszakad-e a bimbózó barátság a különbözõ csoportokba szakadt felek között. Majd a csoportok között versenyt hirdetnek, amikor is valamely csoport domináns szerepet vív ki magának. Kérdés, hogy kik élnek vissza erõfölényükkel, kibõl lesz jó vezetõ is kibõl diktátor a helyzet hatalmának hatására.

 

Dezindividuáció

 

Zimbardo 1970-ben egy vizsgálatban arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi történik, ha jó emberek rossz helyzetbe kerülnek. Négy fõbõl álló csoportokba osztott diáklányokat arra kért, hogy áramütéseket adjanak egy másik nõnek, akirõl úgy tudták, hogy tanulási kísérletben vesz részt. A lányok felét dezindividualizálták azáltal, hogy olyan helyzetbe hozták õket, hogy anonimnak érezték magukat. Nagyméretû laboratóriumi köpenyekbe és csuklyákba öltöztették õket, mely elrejtette arcukat, és a kísérletezõ csak az egész csoporthoz beszélt, sohasem hivatkozott egyikükre sem a nevükkel. A többi lányt individualizálták azáltal, hogy saját ruháikban hagyták õket, és nagy azonosító jelzéseket viseltek. Ezenfelül az utóbbi csoportban a lányokat be is mutatták egymásnak. A kísérlet során minden egyes lány elõtt volt egy gomb, amit meg kellett nyomnia, amikor a „tanuló” hibát követett el. A gomb megnyomása áramütést mért a „tanulóra”. Az eredmények azt mutatták, hogy a dezindividualizált lányok az individualizált csoportokban levõkhöz képest kétszeres intenzitású áramütéseket adtak a tanulóknak.

 

A dezindividuáció egy szellemes demonstrációja az Amerikában mindenszentekkor (Halloween) szokásos, a személyt elrejtõ álarcos jelmezek viselését használta ki. Ezen az ünnepen a gyerekek jelmezbe öltözve ellátogatnak a szomszédos házakhoz, becsöngetnek , és azt mondják: „Trick or treat” (vendégül látsz, vagy megviccellek). Ekkor mindenféle édességet kapnak az ott lakóktól. A demonstráció során a házba becsöngetõ, maskarát viselõ gyerekeket egy felnõtt üdvözölte az ajtóban, és azt kérte, hogy minden gyerek csak egy cukorkát vegyen. A felnõtt ezek után egy rövid idõre eltûnt a házban, megadva a lehetõséget a gyerekeknek, hogy több cukrot vegyenek el. Néhány gyerektõl megkérdezte a nevét, míg mások névtelenek maradtak. Azok a gyerekek, akik csoportokban jöttek, vagy anonimak maradtak, több cukrot csentek el, mint azok, akik egyedül jöttek, vagy megmondták a nevüket a felnõtteknek.

 

Zimbardo másik, hasonló elveken mûködõ kísérlete a híres börtönkísérlet volt, amelyben egyetemisták közül véletlenszerûen kiválasztottak „börtönõröket” és „rabokat”. A kísérlet résztvevõi jól tudták, hogy csak véletlenszerûen lettek rabok vagy börtönõrök. Mégis a kísérlet olyan (túl) jól sikerült, hogy félidõkor (7 nap után) le kellett állítani: a börtönõrök kegyetlenkedtek, csúfolódtak, egy „lázadás” letörése után a rabokkal csupasz kezükkel takaríttatták a WC-t, míg a rabok közül többen stresszes állapotba kerültek.

 

Körülmények rabjai

 

A második világháborút követõ korszak Amerikájának tudósait erõsen foglalkoztatta az a kérdés, hogy mennyiben vagyunk körülményeink rabjai. Zimbardo áramütéses kíséreltéhez hasonló kísérletet végzett Stanley Milgram a hatalomnak való behódolás bizonyítására. Empirikus vizsgálatában tanulóknak kellett szópárokat memorizálni, míg egy kísérleti személynek egy gomb megnyomásával áramütést kellett adnia a tanulónak, ha hibát követett el. A kísérleti személy látta, amint a tanulót beszíjazzák egy elektromos huzalokkal ellátott székbe, és egy elektródát tartanak a csuklójára. A kísérleti személyt ezek után leültették egy másik szobában a vezérlõasztal elé, melynek elülsõ lapján 30 vízszintesen elhelyezkedõ kapcsoló volt, mindegyikhez egy-egy feszültségérték tartozott 15 és 450 volt között. Amint a kísérlet elkezdõdött, a kísérletvezetõ utasította a kísérleti személyt, hogy minden egyes hibát eggyel magasabb fokozatú áramütéssel büntesse. A „tanuló” persze nem kapott tényleges áramütést, de amint hibázni kezdett és az áramütés szintje erõsödött, egyre jobban kiabált és a szomszédos falon át lehetni lehetett a tiltakozását. 300 voltnál elkezdte rugdalni a falat, és amint várható volt, a kísérleti személy elkezdett tiltakozni e gyötrelmes eljárás ellen. Azonban a kísérletvezetõ minden egyes magasabb áramütésnél gyõzködte õt, hogy muszáj megnyomnia a gombot, végig kell csinálni a kísérletet. És annyiszor ismételte, ahányszor csak szükséges volt ahhoz, hogy a kísérleti személy folytassa az eljárást. A tekintélynek való engedelmeskedést a kísérleti személy által a folytatás visszautasítását megelõzõen adott legnagyobb szintû áramütéssel mérték. Milgram azt találta, hogy a kísérleti személyek 65 százaléka mindvégig engedelmeskedett, elment a legnagyobb, 450 voltos áramütésig. Egyetlen személy sem állt meg 300 volt alatt, azaz a szint alatt, amikor a „tanuló” elkezdte a falat rugdosni.

 

Hasonlóan kedélyborzoló volt Solomon Ash vonalhosszúság kísérlete, melyben a csoport nyomásának hatását vizsgálta. Ebben a kísérleti személy (a beépített emberek által alkotott) csoport nyomására a vonalak összehasonlításakor jól látható fizikai különbségeket nem jelzett.

 

Etikai kétségek

 

Erõs érv, hogy az emberek viselkedésérõl csak természetes körülmények között lehet igazán érvényes következtetéseket levonni. Azonban rengeteg etikai kérdés merült fel a kísérletben részt vevõ alanyok manipulálásával kapcsolatban, akárcsak a valóságshow-k szereplõinek manipulálása ürügyén. A tudósok egy része nemtetszéssel figyelte e kísérleteket. Lengyelországban pedig neves mûvészek emelték fel szavukat a reality show-k ellen. Köztük olyan nevek, mint Andrej Wajda, Jerzy Kawalerowicz, Krysztof Zanussi, akik hivatalos nyilatkozatukban kifejtették, hogy az ilyen mûsorok torz viselkedést, beteges magatartásmintákat népszerûsítenek, és többmilliós, mind fiatalabb tömegeket tesznek tönkre erkölcsileg.